Fábri Zoltán három évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán, hogy festőművész lehessen, majd 1938-ban átiratkozott a Színművészeti Akadémiára, mert a filmrendezés kezdte érdekelni. A pályamódosításban döntő tényezőnek nevezte találkozását a francia lírai realizmus alkotásaival: „Marcel Carné, René Clair, Renoir, Duvivier művei olyan hatással voltak rám, hogy egyre fokozódóan nem érdekelt semmi más, csak hogy lehetnék filmrendező” (idézi Marx, 25-6.). Elsősorban a francia filmek hatása látható abban, hogy Fábri, főleg az 1950-es években készült műveiben, drámai összeütközéseket visz színre erős érzelmeket kiváltó, a fények és árnyékok kontrasztjára épülő képekkel. A hatást a változatos kameraállások, a gyakori közelik, a gyorsuló montázs, illetve a zene és a hangok kifejező ereje is fokozza. A szakirodalom röviden expresszív-drámai formának nevezi ezt a stílust, és a rendező olyan filmjeire tartja a legjellemzőbbnek, mint a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna és a Dúvad (Gelencsér, 4-7.).
