Le Carré realista kémtörténeteiben a hírszerzők nem James Bond akciódús életét élik, nála a kém inkább emlékeztet bürokratára, mint kalandorra.
David John Moore Cornwell, az angol belbiztonság (MI5), majd a külföldi hírszerzés (MI6) ügynöke a hatvanas évek legelején kezdett John le Carré álnéven kémregényeket írni. Első két munkája, a Sidney Lumet által The Deadly Affair címmel megfilmesített Ébresztő a halottnak, illetve a szűk három évtizeddel megjelenése után a brit Thames Television által kisképernyőre átültetett Elsőosztályú gyilkosság (A Murder of Quality) lényegében az Agatha Christie-féle szalonkrimik kémekkel megbolondított zsánerváltozatai: az áttörést is csak az 1963-as A kém, aki bejött a hidegről hozta meg az író számára. A műfaj megújítójaként üdvözölt kötet, illetve két évvel későbbi filmadaptációja a noir szikárságával és keserűségével felelt a korszak – Ian Fleming James Bond-szériájával fémjelzett – könnyed kémregényeire, miközben lekaparta a témáról az időközben rárakódott romantikus mázt és akciódús kalandozás helyett az ügynöklét morális és érzelmi konfliktusaira irányította a figyelmet. A kém… ugyan szerkezetében még az analitikus krimik hagyományait idézte – a szűkmarkúan adagolt, gyakran félrevezető információkból le Carré a fináléra kerekített ki egy megrázó erejű és a korábbi eseményeket újraértelmező nagyjelenetet –, eközben már markánsan jelen voltak benne a melodráma elemei és kirajzolódtak azon ellentmondásos apparátus körvonalai, mely a későbbi életmű állandó tárgya lesz, azok után is, hogy a szerző a hidegháború befejeztével másfajta konfliktusok felé fordította figyelmét.
